Thixotróp tinta

Minden az 1960-as években kezdődött, amikor a világ nagyhatalmai, az USA és a Szovjetunió között csúcspontján volt az űr meghódításáért folytatott verseny. Az űrügynökségek akkoriban többek között azzal az óriási problémával küzdöttek, hogy milyen írószerekkel szereljék fel küldetéseik legénységét a felfedezéseik során. Az űrhajók steril környezetére tekintettel az ideális megoldásnak a golyóstollak tűntek, ám ezek működése már elvében is problémás. Ahhoz, hogy írjanak, földi gravitációra van szükségük, amely lehetővé teszi, hogy írás közben a festék természetesen lefolyjon a golyóra. Súlytalanságban azonban egyszerűen nem működnek.

Egy másik nagy probléma a híg festék kiszivárgásának lehetősége volt a nyitott vagy sérült betéttartályból a környezetbe. Emiatt az űrhajósoknak nem maradt más választásuk az űrben, mint hagyományos ceruzákat használni (Mercury és Gemini küldetések). Igen, látszólag ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Itt azonban egy újabb nem elhanyagolható veszély lépett fel, amelynek később katasztrofális következményei lehettek. A ceruza használatakor ugyanis fennállt a veszélye annak, hogy letörik a törékeny grafitrúd, amely aztán ellenőrizhetetlenül repkedhetett volna a jármű belsejében. Ha ez a kóbor, ráadásul elektromosan vezető grafitdarabka később bekerült volna a rendkívül érzékeny műszerek belsejébe, zárlatot okozhatott volna, vagy mechanikusan mozgásképtelenné tehette volna azok néhány mozgó részét.

A probléma megoldását Paul C. Fisher vette kézbe a Fisher Pen Company vállalattal a nevadai Boulder Cityben (USA), amely már 1945 óta részt vett a golyóstollak fejlesztésében. Így 1965-ben, miután egymillió dollárt fektettek be, bemutatta az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalnak (NASA) a szabadalmaztatott AG7 (Anti-Gravity 7) Astronaut Space Pen tollat.

Ennek az igen megbízható, teljesen fémből készült tollnak a fő előnye a hermetikusan zárt betét volt, amelynek belső tere mozgó dugattyúval két kamrára volt osztva. Az alsó kamra speciális, igen elasztikus tixotróp festéket tartalmazott (nyugalmi állapotban szilárd, írás közben, a golyó mozgásánál folyékonnyá válik). A dugattyú feletti kamra nitrogénnel volt nyomás alá helyezve, 343 kPa nyomáson.Ennek az egyedülálló szerkezetnek köszönhetően a toll nem volt a földi gravitációtól függő, súlytalanságban is írt, bármilyen helyzetben, a legtöbb felületen, víz alatt, olajban és -35 és 120 °C közötti extrém hőmérsékleten. Ráadásul, ha a betét burkolata mechanikailag megsérült volna, a festék tixotróp tulajdonságainak köszönhetően nem szivárgott volna ki szabadon a környező környezetbe, hanem mintegy odatapadt volna a betéthez.

1967-ben, kétéves alapos tesztelés után, a NASA úgy döntött, hogy a Fischer Space Pen tollakat beilleszti az űrprogramjába. Együttműködésüket a Fisher Pen Company vállalattal azáltal kezdték, hogy megvásároltak az első 400 darabot ezekből a tollakból az Apollo projekthez, és először az Apollo 7 küldetés során használták élesben, amit 1968. október 11-től 22-ig hajtottak végre.

Hamarosan, 1969 februárjában a Szovjetunió is kihasználta az USA-val való együttműködést az Apollo-Szojuz projekt során, és megvásárolta az első száz tollat és ezer tartalék betétet. Azóta a Fisher Space Pen tollak minden ember vezette űrmisszió felszerelésének részévé váltak, beleértve azt a legnevezetesebb - az Apollo 11 küldetést – az első emberi holdra szállást (1969. július 20-án).

Jelenleg tehát nem kétséges, hogy a Fisher Space Pen tollak továbbra is a legjobbak a Nap alatt, főleg a tixotróp festék használatának köszönhetően, amely specifikus tulajdonságai miatt gyakorlatilag nem kínál alternatívát.