Polioximetilén

Bár a polioximetilén már a 20. század 20-as éveiben kifejlesztették, a hőstabilitással kapcsolatos komplikációk miatt évtizedekig nem használták. Csak az 50-es években kezdte meg az amerikai DuPont vállalat a gyártását, később pedig más gyártók is csatlakoztak.

A polioximetilén nevű termoplasztikus polimer mögött, amelyet közismertebben acetál-ként ismernek, egy német kémikus, Hermann Staudinger áll. Napjainkban ezt az anyagot széles körben használják különféle műanyag alkatrészek gyártásához, beleértve az elektromos berendezéseket is. Ott használják, ahol különleges tulajdonságai érvényesülnek, melyekről most bővebben beszélünk.

Az acetal félig kristályos termoplaszt kiváló kopásállósággal, hőállósággal, rugalmassággal és magas merevséggel rendelkezik. Továbbá jó csúszási tulajdonságai vannak (alacsony súrlódási együttható) és érzékszervileg semleges, tehát íz- és szagmentes. Nedves környezetben való alkalmazásra is alkalmas az alacsony vízfelvételének köszönhetően. Ez az anyag jó ütésállósággal is rendelkezik, még alacsonyabb hőmérsékleten is, amikor más műanyagok általában megrepednek.

A polioximetilén kifejezés nem csak egy anyagra vonatkozik. Valójában két anyagkategóriára oszlik, a kopolimer és homopolimer formájában, amelyek POM-C, illetve POM-H jelölést kapnak. Míg a POM-C ellenállóbb a vegyi hatásokkal szemben és alacsonyabb olvadásponttal bír, a POM-H változat előnyei közé tartozik a valamivel nagyobb sűrűség, keménység és szilárdság, ami a nagyobb kristályosságának köszönhető.

A homopolimerek közé tartozik például a Delrin, amely a DuPont társaság által szabadalmaztatott polimer neve. A kopolimerek példái közé tartoznak az olyan műanyagok, mint a Hostaform és Ultraform márkanéven gyártott anyagok. A műanyagfeldolgozók nemcsak tiszta POM-ot értékesítenek további felhasználásra, hanem teflon, szilárd kenőanyagok, antisztatikus adalékok vagy üvegszálak keverékével dúsított POM-ot is.